A lábammal voksoltam, amikor elhagytam az országot

Zoltán nemrégiben döntött úgy a családjával, hogy Kanadába költözik, pedig Magyarországon tulajdonképpen nem szenvedtek hiányt, volt munkájuk, a gyerekek is jó óvodába jártak. Valami mégsem stimmelt… – olvasható a határátkelő blogjában.

„Eltelt másfél hónap. 47 napja hagytam magam mögött Magyarországot. Nagyon rövid idő, mégis mennyi minden elhalványul az emlékek között! Azt mondják, az idő megszépíti az emlékeket. Én is sokszor gondolok arra, ami hiányzik.

Hiányzik a magyar mezők illata, az erdők ismerős madárdalai, a biztonságérzet, amit a megszokás ad. Az útvonalak a lakástól a közértbe, reggel az oviba, a munkába, a metróhoz, a zsinagógába. Hiányzik az adalékmentes liszt, a jó minőségű lekvárok, a budapesti, elhanyagoltságukban is gyönyörű épületek.

A rutin adta biztonságot veszítettem el, vagy adtam fel. De miért? Sokan kérdezik, hogy miért kellett elmenni? Miért kellett otthagyni mindent és mindenkit a páromon és a gyerkőcökön kívül?

Amikor pár évvel ezelőtt leültünk és megbeszéltük, hogy elhagyjuk Magyarországot, ezt a kérdést is feltettük egymásnak a feleségemmel. Végül is, miért mennénk? Van munkánk, nem is keresünk rosszul, mindenünk megvan, évente többször utazunk, a gyerekek jó oviba járnak, Európában vagyunk.

De valami nem jó, valami zavar. Az emberek morcosak, udvariatlanok, a dolgok nem működnek, vagy nem úgy működnek, ahogy azt én, egy adófizető állampolgár elvárom.

A politikai szenny csak engem zavart, mivel feleségem nem olvas magyarul híreket, ő egy boldog burokban élt. Kettőnk közül én láttam csak, hogy milyen irányt vett az ország.

Itt, az új lakhelyemen sincs kolbászból a kerítés. Mindenért meg kell küzdeni, anyagilag, erkölcsileg is. De úgy érzem, hogy mennek a dolgok. Az állami szervek dolgozóival emberi a kommunikáció, az adózással, egészségüggyel, társadalombiztossal, joggal kapcsolatos szabályokat és előírásokat könnyebben és világosabban értem és értelmezem angolul, mint az anyanyelvemen.

Az emberek udvariasak és kedvesek. A gyerekek nincsenek túlterhelve, itt nem az a fontos, hogy felnőttkorukban használhatatlan, fölösleges adatokat tanuljanak, hanem hogy boldog, kiegyensúlyozott, gondolkodni (és nem csak adatot bemagolni) képes emberekké váljanak.

Miért nem lehetett ezt megvalósítani Magyarországon?? Miért kellett eljönni onnan??

Már egyre kevésbé izgat ez. De még mindig automatikusan magyar híroldalakat nyitok meg reggel a kávém mellett. Nem kéne, mert ez rögtön visszaránt a magyar rögvalóságba.

Abba a tőlem már 7 és fél ezer kilométerre lévő valóságba, ahol a családom többi tagja, a barátaim és ismerőseim nagy része él. És látom a panaszaikat, a kétségbeesést, a dühöt és persze látom azt is, hogy csak az boldog, aki emberfeletti erővel tudatosan távol tartja magától a politikát.

De ez csak addig fog működni, amíg nem kell kórházba menni, ahol nincs orvos és nővér. Vagy közértbe, ahol nincs pénztáros. Vagy a Balcsira, ahol nincs szakács és pincér. Vagy megbízható, szorgalmas autószerelőhöz, aki sajnos már valahol Nyugat-Európában bütyköl. A villanyszerelő, gépkezelő, kőműves, húsipari melós haverjaival együtt.

Maradnak a „focisták”, a „taxisok”, a nyelvet nem beszélők, a politikai seggnyalók, a szerencsétlenek, akik családi, vagy anyagi okok miatt nem tudnak/akarnak elmenni, a „nép, az Isten adta nép”, akiknek teljesen mindegy, hogy mi lesz holnapután, mert a holnapi betevő már megvan, és különben is, kezdődik a Barátok közt.

És maradnak azok, akik egyre kevesebben vannak. Akiknek nem mindegy, hogy mi van, vagy hogy mi lesz. De ők egyre kevesebben vannak. És rossz hír, hogy a számuk folyamatosan csökken. Mert szépen lassan lelépnek. Mert nincs más választásuk. Mert négyévente elmennek szavazni (ha elmennek) és összeszoruló gyomorral nézik a szavazólapot és fogalmuk sincs, hogy hova tegyék az X-et.

Ez korrupt.

Ez impotens.

Ez rasszista.

Ez kommunista volt, most meg veri a mellét.

Ez meg a feleségét.

Ez meg cigány/zsidó/sváb/tót/román.

Ez menekültellenes/menekültpárti.

Ez libás/köteles/narancsos/komcsi/hazaáruló.

Vége a lapnak. Kifogytunk. Mégis hova tegyem az X-et?

Én most a lábammal voksoltam. 40 évesen nem a saját jövőm miatt, hanem a gyerekeim jövője miatt. Csak remélni tudom, hogy jól döntöttem. De üzenem azoknak, akik kifogásokat keresnek: feleségem nagymamája 95 évesen szállt életében először repülőre, hogy otthagyja azt az országot, ahol végigszenvedte a XX. századot.

Kifogásokat keresni mindig lehet. De akkor be kell fogni a szájacskát, négyévente el kell menni szavazni és elfogadni a többség akaratát. Hogy nem a többség, csak így alakult? Hát kérem, el kellett volna menni szavazni!

Nem tetszik az eredmény? Demokrácia van, majd lehet próbálkozni négy év múlva. Hogy leépítik a demokratikus intézményrendszert? Nem ezt vártuk 26 évvel ezelőtt? „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”

Tolhatod a falat ész nélkül, még meg is győzheted magad, hogy sikerült megmozdítani („Túltoltuk, rátoltuk, túltoltuk, rátótiak, túltoltuk”), de hidd el, ennek a népnek a sok évszázados beidegződéseit nem tudod megváltoztatni békés, demokratikus módon, arra mérget vehetsz.

Lehet csendben, a kalapács sok apró ütésével alakítani a követ, de Magyarországon olyan falak vannak, amihez a kalapács már kevés.

Megszoksz, vagy megszöksz. Kifogás nincs.”

forrás: hataratkelo.blog.hu