Kanada Világa hírportál A kanadai magyar szó
Népszerű témák: Valamikor Magyarországon a gulyás-kommunizmusban, a kétcsatornás TV adások idején, Újév első napjának legfontosabb eseménye számunkra a bécsi Újévi Koncert közvetítése volt. Álmosságtól szédelegve ültünk a fekete-fehér képernyő elé, hogy a Denevér első hangjaira magunkhoz térjük.
Később, Kanadában kissé változott a kép: színes tv, számtalan csatorna… de, hogy melyiken közvetítették a bécsi koncertet, az szinte kideríthetetlen volt.
Jó néhány éve azonban ide is „házhoz szállítják” a bécsi hangulatot. Kanadában Calgary, Edmonton, Hamilton, Montreal, Ottawa, Québec-City / Ville de Québec, Toronto, Vancouver városok rendeznek európai mintára, európai művészekkel hangversenyeket, az Egyesült Államokban Boston, Chicago, Clearwater, Colar Springs, Fort Myers, Los Angeles, Miami, New Brunswick, (NJ) New York, Philadelphia, Providence, San Diego, Sarasota, Washington, West Palm Beach városok örvendeztetik meg az új esztendő első napjaiban a komolyzenét kedvelőket.
Idén Ottawában a Centrepointe Theatres-ben a műsor keretében az ausztriai St-Pölten-i balettársulat négy tagja mellett föllépett négy magyar táncos is: Violetta Kiss, Palásti Anna Sára, Hegyes Bertalan és Katona András. Ők négyen Nemzetközi Társastánc Bajnokok.
Tilmann Unger osztrák tenor Münchenből érkezett, és aki számunkra a legeslegfontosabb: a székely Benedekffy Katalin – Kata – Budapestről.
Katát 29-én, érkeztekor 40 centiméteres friss hó várta. Amíg a gépe úton volt, szóba került, hogy a Dorval-i Pierre Elliott Trudeau reptér a tél első hóvihara miatt nem fogad gépeket, s mi találgathattunk: Torontoba vagy Québec-Citybe érkezik várva-várt primadonnánk, akinek jöttét számtalan, aggodalmaskodó levél előzte meg. Kanadából, a Kanári-szigetekről, Szolnokról és Budapestről Pozsonyból egyengették útját az interneten ismerősök, barátok, idegenek. – Végül, mire az európai gépek elkezdtek beérkezni Kanada légterébe, elhagyta a Szent Lőrinc-medence térségét a bitang hóförgeteg.
Másnap a montreali magas házak csak derékig, vagy addig sem látszottak. Aljukra odatolták a sóolvasztotta havat, tetejüket lomha, felhők borították. A szürke pára eltakarta Montreal híres „kupacát,” a csodálatos Mont Royalt is, pedig Kata a hegy „lábfején” álló egyik szállodában, a Hotel Deltában, a huszadik emeleten lakott a Pace des Arts tőszomszédságában. Innen karnyújtásnyira van a hegy is, a Place des Arts is, ahol két napon körösztül a próbái zajlottak, csak át kellett oda sétálnia a latyakos járdákon, átgázolnia a méteresre tornyozott kásás buckákon. (Montreal híres gyors hóeltakarításáról, de Kata ezt mégsem tapasztalta, mert a negyven centis havat minden nap követte még öt-tíz centiméternyi hó, mely azonnal olvadásnak indult, s a gyalogosok dagasztották szürke, csúszós masszává a járdákon.)
Kata ugyanitt – a Place des Artes ban – január elsején megnézte kollegái montreali újévi előadást, a Salute to Vienna-t, s ezután került sor „nagy” megismerkedésünkre.
Benedekffy Katalin az ottawai előadás primadonnája
Kelemen Tibor, a Montreali Magyar Bizottság elnöke és felesége, Linda továbbá Széll Attila, a Foyer Hongrois elnöke valamint jómagam fogadtuk a művésznőt a Place des Arts mellett egy szerény étteremben. – Megjegyzendő, Katában semmi „művésznős” nincs! Festetlen, és még lapát alakú, ragasztott műkörmei sincsenek. – Ellenben – vagy talán pont ezért – végtelenül elegáns.
Találkozónk nem nyúlhatott hosszúra, mivel Kata a másnapi, másodikai, Ottawa-i dupla előadásnak a primadonnája volt, és arra a ruháit maga készítette elő. Az egymás utáni két előadás négy „félidejét” kellett végigénekelnie.
Az elsőt, a délutánit, megtekintette Dr. Ódor Bálint, Magyarország kanadai nagykövete. Előadás után személyesen gratulált neki, és a négy magyar táncosnak.
Az esti előadás szintén teltházas volt, és a végén a közönség állva tapsolt, ami ugye azért nem olyan nagy divat errefelé…
A csodálatos művésznő és a rendőrök
Útban haza Ottawa-Montreal között, a Trans-Canada Highway mentén egy benzinkútnál betértünk egy kis falatozóba, ahol tucatnyi különböző remek, frissen sütött pizza közül lehet válogatni. A étterem – lévén már éjszaka – csöndes és üres volt, csak szolgálatban levő rendőrök eszegettek, kávézgattak egy asztalnál, és tapintatos, ám jól látható lelkesedéssel fogadták Kata betoppanását. Mintha tudták volna, hogy most nem „akárki” telepedik a közelükben levő asztalhoz. – Oda ültünk a közelükbe, mert ott volt a kandalló.
Kata következő napja, január harmadika szabad volt, de a két előadás és a késői – helyesebben már korai – hazatérés miatt csak ebéd után indultunk városnézésre lehangoló időben. 
A nem heves, de kellemetlen szél hol esős havat, hol havas esőt, néha „csak” esőt hordott az arcunkba. – Meglehetősen rossz városnéző idő volt. Kata templomokat akart nézni. Szerencsére azok jólfűtöttek! Körbejártuk Old Montrealt, az öreg kikötőt, s evvel szinte véget is ért a nap, de nem egészen! Ugyanis, a Place des Artes-tól gyalog mentünk föl a Sherbrooke Boulevard-ra, ami jó kis kaptató, különösen ilyen mostoha időben. – A Hungária Társadalmi Klubba tartottunk, ami innen csak pár lépésre volt. – Hát nem lehetett Kata nyomába érni! (Most már minden szavát elhiszem Kata egyik szolnoki rajongójának, aki elárulta, hogy Kata komoly túrázó.)
Január negyedikén, elutazása napján Kata végre Napot is látott Montreal egén. Csikorgó hidegben, felhőtlen égbolt alatt, friss, vakítóan fehér hóban, indultunk a reptérre, és kis kerülőt téve végre fölmentünk a Mont Royal-ra, de még a fényképező gépet is alig lehetett tartani a metsző szélben.
Végezetül, itt a hegyen, megálltunk Montreal egyik nevezetessége, az Oratórium alatt, (Oratoire St Joseph Bazilika) s innen „gurultunk le” a közeli Dorval városba, Montreal szigetének repülőteréhez.
Benedekffy Katalin elhagyta Montrealt, de itt maradt egy történt róla, melyet a fent említett tisztelőjétől kaptam megérkezte előtt.
Kanadát elhagyva..
ck
Íme, Katalin arca:
Emlékoszlop állítása Szolnokon
Az adott szó becsülete. Az ígéret kötelez még a síron túlra is…!
Dr. Szalóki István írása
2014 őszén elhunyt a szolnoki Szigligeti Színház társulatának egyik népszerű színésznője, Császár Gyöngyi.
Budapest – Szeged – Zalaegerszeg – Szolnok volt az általa bejárt színészi út. Szolnokon talált – mint kiderült végleges – otthonra, bár lehet, hogy itt sem kapta meg mindazt, amire igazán vágyott, amit megérdemelt volna…
A színpadi szereplései során a nézők nem láthatták, hallhatták azt, amiről azok szereztek tudomást, akik a fellépés előtt, után az öltözőben vele együtt lehettek, sminkelés, készülődés során hallhattak egy-egy általa elejtett szót, mondatot, élettörténetének egy-egy részletét.
Közéjük tartozott a 2007-ben Szolnokon is színpadra lépett vendégművész, a csodálatos Benedekffy Katalin színművész / operaénekes, és a szereplésével a szolnoki színházba járókat
hosszú éveken át elbűvölő Huszárik Kata művésznő.
Miután mindketten látták a náluk idősebb Császár Gyöngyi magányosságát, depresszióra való hajlamát, Benedekffy Kata 2008. végén meghívta őt „kikapcsolódni” Erdélybe, a szülőfalujába, Nagygalambfalvára, ahol megismerkedett a székelyekkel, köztük Kata nagybátyjával, Kányádi Sándorral is. Lenyűgözte a tájak és a lelkek
szépsége, tisztasága, az emberek közvetlensége, szeretete.
Katával és családjával együtt járt a székelyek szent hegyén, az 1800 m magas Madarasi Hargitán, ahova csak gyalog lehet feljutni. A kölcsön kapott „turista felszerelésben” néha – szó szerint – négykézláb küzdött meg a nagy hóval és a számára szokatlan emelkedőkkel. A tetőn elé tárult a nagyvilág, és annak különböző részeiről ide zarándokolt,
magyarok által állított, nemzeti színű szalagokkal, zászlókkal díszített kopjafák, feszületek sokasága, ott fenn, a Hargita tetején.
A kopjafák „beszélnek.” Sokat elmondanak arról, akinek az emlékére állították.
Az egyik jellegzetes, „beszélő” székely kopjafa előtt álltak a hegytetőn, amikor Gyöngyi így szólt:
„Kis Katóm, ha egyszer meghalok, nekem csináltass egy ilyet…!”
Kata – persze, bár bizonyára kissé zavarban volt – megígérte, hogy teljesíti a kérést. Mi mást is válaszolhatott volna? Egyikük sem gondolt közeli halálra, az elmúlásra, hiszen mindketten fiatalok voltak, jól érezték magukat. 2008. Szilveszterén Császár Gyöngyi a Himnuszt nem a Szigligeti színpadán, hanem a Hargita egyik panziójában énekelte… Ekkor, itt, bizonyára boldogabb volt, mint lett volna bárhol máshol.
Ezzel a meghívással, kirándulással Kata emberileg nagyon-nagyon sokat tett a kolléganőjéért, aki éppen ekkor „rossz passzban” volt egy családi tragédia miatt. A vendéglátó nem gondolhatta, hogy néhány év múlva súlyos betegség áldozata lesz Gyöngyi is, a nála sok évvel
idősebb vendége…
A kirándulást követően Benedekffy Katalin már nem dolgozott a Szigligeti Színházban. Császár Gyöngyi nagyon drukkolt azért, hogy Katából sikeres operaénekes váljon, s Kata tudta ezt, akaratát fokozta operaénekesi tanulmánya során. 2014. augusztusában meghívta Gyöngyit a székesfehérvári Koronázási Szertartásjátékokra, első operaénekesi fellépésére. Gyöngyi ekkor már nagyon beteg volt. Nehezen jutott el Fehérvárra, de elment. Kata a könnyeivel küzdött első fellépésén, amikor látta a barátőjét. Miután röviddel ezután haza készült Erdélybe, ismét meghívta Gyöngyit, de ő már elhárította a meghívást.
„Akkor mit hozzak neked?”
„Hozzál egy kopjafát … onnan.”
A 2008. szilveszteri kérés megismétlődött. Mire Kata visszaérkezett, Gyöngyi már eltávozott. – Örökre.
Kató – így szólította őt Gyöngyi – úgy érzi, hogy vele van ma is.
- októberében meghatóan búcsúztatták Császár Gyöngyit egykori kollégai, barátai, tisztelői. Hamvait végakaratának megfelelően a Tisza fogadta be. És ekkor Benedekffy Kata emlékeiben fülbukkantak néhány évvel korábbi emlékei s az ígérete.
Miután azt lelkiismereti kérdésként kezelte, minden áron igyekezett teljesíteni, hiszen megígérte, bár… akár el is felejthette volna.
Napjainkban könnyen elképzelhető, hogy helyében sokan így tettek volna. őt azonban az adott szó kötelezte, és azt minden áron teljesíteni akarta.
Segítségére volt szándéka megvalósításában Nagygalambfalván
Derzsi Pál, Kata egykori „tanító bácsija,” aki művészi szintű fafaragó szobrász is. Komoly támogatást kapott a valamikori kolléganőtől és barátnőtől, Huszárik Katától, akit édesanyja, Nagy Anna színésznő is a segítésre sarkallt, hiszen ő is jól ismerte, szerette Császár Gyöngyit.
Huszárik Kata már korábban elhagyta „szíve csücskét”, Szolnokot és Budapesten élt. A Tisza-parti városban töltött tucatnyi év után széleskörű ismeretséggel rendelkezett, szívesen nyújtotta a segítő kezét a nemes cél teljesítéséhez: levelet írt Szolnok polgármesterének, adományokat gyűjtött, kereste a kopjafa lehetséges helyét a városban, különösen a legméltóbb környéken, Gyöngyi egykori munkahelye, a színház, és a hamvait befogadó folyó közelében.
A faragott oszlop elkészítése, szállítása, felállítása, a Kányádi idézetet hordozó márványtábla előállításához szükséges nem kis összeg – Huszárik Kata szorgos munkája eredményeként – színésznők, színészek, rendezők, fodrász, portás, színházi munkatársak, barátok, szolnokiak és
budapestiek széles körének adományaiból adódott össze, minden alapítványi, vagy egyéb „hivatalos” támogatás és közreműködés nélkül.
Az emlékoszlop elhelyezésére a Tisza Szálloda előtti parkban a kínai tulajdonosi kör képviselője biztosított lehetőséget. (Külön köszönet jár neki, és az ügyvezetőnek, akik megértették, hogy miről van szó.)
Szolnok gazdagodott. – Nem csak egy emlékoszloppal, hanem az igaz emberi magatartás szép példájával is.
A felállított oszlop előtt egy márványtáblán Kányádi Sándor gondolatai a Hargitát idézik, azt a tájat, ahol ez az igazán emberi történet elindult. Egy olyan történet, mely bizonyítja, hogy az ígéret napjainkban sem mindig marad csupán ígéret, ha igaz embertől származik, még akkor
sem, ha az, aki az ígéretet kapta, már nincs az élők sorában.
„vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül…”
Kányádi Sándor
