Idegenül, kiszolgáltatottan a kanadai mozivásznon …és saját vagy választott hazánkban?

Idegennek, kiszolgáltatottnak többféleképpen és különböző okok miatt érezheti magát az ember. Ez a témakör kristályosodott ki az idei montreáli Nouveau Cinéma fesztivál egy tucatnyi filmje megtekintése után, amire épp, hogy visszaértem Budapestről, így ez az összefoglaló e köré a központi gondolat köré fonja a különböző és valamilyen szinten mégis egyező élethelyzetek bemutatását.

 A legkézenfekvőbb és legszembetűnőbb forrása az ember idegenérzetének a másság, vagy akár csak a másság tudata.

Rolf de Heer: Charlie országa

 Más az ausztrál bennszülött, aki idegennek érzi magát, akit idegenként kezelnek és aki idegenként él a saját hazájában (Rolf de Heer: Charlie országa). Észak-Ausztrália bennszülött közösségének egy kiöregedett, nyomorúságban tengődő tagját, David Gulpilil-t követi nyomon ez a kemény film, a főszereplő ezen a fesztiválon és Cannes- ban is elvitte a legjobb férfi színésznek járó díjat, egy olyan országot mutat be, ahol a rendőrség ellehetetleníti a bennszülöttek életét, ahol nem tudnak semmit kezdeni a földdel, amit jogosan megörököltek, ahol a fehér ember törvényébe ütköznek lépten-nyomon, a fehér ember táplálékerejét-vesztett ételét kell enniük, ahol hontalanná váltak. Kétségbeesésében Charlie a rengetegbe menekül, hogy újra megtapasztalja ősei életmódját, eleinte fog is néhány csodálatos halat, amit imádattal teli önbiztató, dícsérő monológ közepette fogyaszt el, de az állandó trópusi esők hamarosan felőrlik minden erejét. Végül rátalál egy társa, kórházba kerül, ahonnan ahogy tud, megszökik, ezután végigkísérjük a bennszülöttek tipikus „útján”, úgymond, amit társadalmi helyzetük rájuk kényszerít: a nagyváros utcáján lakik új ismerősnőjével, aki tiltott személy, azaz nem kaphat alkoholt üzletekben, így főhősünk veszi meg neki helyette, az alkoholon kívül drogok, örökös razziák, az egyik során konfliktusba kerül a rendőrökkel, amikor a jogát próbálja megvédeni, miután börtönbe kerül, kiszabadulása után vissza az északi kistelepülésbe, ahonnan jött, ugyanabba a nyomorba, amit úgy jellemez, ennél még a börtönben is jobb a koszt. Végül az ősi törzsi táncok fiatal generációknak való oktatásában talál valamiféle megnyugvást, nyeri vissza némiképp önértékelését.

Ioanis Nuguet: Spartacus és Cassandra

 Más az a négytagú roma család is, aki Romániából menekült Franciaországba, és mindig idegenként érzik magát új „otthonukban”, ahol nem igazán képesek beilleszkedni, és ahol nem igazán fogadják el másságukat (Ioanis Nuguet:  Spartacus és Cassandra, a nemzetközi verseny kategória legjobb filmje). Bár beszélhetnénk akár magyar romákról, akik Kanadában próbáltak szerencsét, vagy bárhol a világban, soha nem lesznek teljesen elfogadva. A kamasz kisfiú, Spartacus addigi életüket összefoglaló monológja adja meg a filmnek a nem túl derűs, de annál reálisabb felhangot: ˵Egy éves koromban már jártam. Két évesen földet ettem. Három éves voltam, amikor az apámat bebörtönözték. Négy évesen a húgommal koldultunk. Hét éves voltam, amikor Franciaországba jöttem.” Tizenhárom évesen Spartacus túl sokmindent látott, tízéves húgával Cassandrával élnek együtt egy melodramatikus alkoholista apával és egy nem kevésbé tragika anyával, aki egyre könyörög gyerekeinek, hogy szabadítsák meg a férjétől, aki folyton terrorizálja. Közben nincs hol lakniuk, a túl gyorsan felnőtt gyerekeknek szerencsétlen, élhetetlen, társadalmi normák ellen szegülő szüleikkel kell törődniük, ezt a nem igazán felhőtlen gyerekkort aranyozza be egy rendkívüli szociális munkásnő, aki szárnyai alá veszi a gyerekeket és aki mellett levetkőzhetik koravénségüket és újra gyerekek lehetnek. A gyerekek teljes mértékben önmaguk maradnak az őket közeli kamerával végigkísérő filmes állandó jelenléte ellenére, a gyakori szívtépő jelenetek természetesek, soha nem lépnek át a szenzáció síkjára.

Noaz Deshe: Fehér árnyék

 Más az a tanzániai albíno apa, aki rögtön a film elején pénzéhes banditák martalékává válik saját háza előtt felesége és kisfia szeme láttára; a helyi sámán megrendelésére vágták ki a gyógyító erejűnek hitt szívét (Noaz Deshe: Fehér árnyék). Miután titokban, de méltó és hagyományoknak megfelelő szertartással eltemetik, az anya, hogy elkerülje, hogy a gyereke is hasonló sorsra jusson, elküldi albínó fiát, Alias-t, az öccséhez. Ezzel kezdődik Alias frenetikus menekülése egy babonával teli, sötét, brutális árnyékvilágban, ahol az embereket, mint állatokat követnek nyomon úgy a rengetegben mint a nagyváros nyílt utcáin, sehol sincs menekvés, megnyugvás, mindig résen kell lenni. Ezt tanulja meg korán a fiatal Alias, aki minden áron életben akar maradni, habár fél, egyedül van, idegenül, saját bőre színének kiszolgáltatottan, különösen, miután a nagybátyját és egy albínó kistársát is megölik. Megható az utolsó képsor, amikor megtorolják az albínó gyerekek lemészárlását és kést adnak az Alias kezébe, hogy számoljon le azzal az emberrel, aki elől alig sikerült elmenekülnie; Alias az elégtétel helyett eldobja a kést és szomorúan, büszkén, és legfőképp emberként lassan otthagyja a bosszútól izzó tömeget.

 Kiszolgáltatott a kazah apa és lánya, akik egyedül élnek a tágas sztyeppén, ahol a hidrogénbombát tesztelik, ami után minden és mindenki elpusztul (Alexander Kott: Teszt). 1953-at írunk. Az orosz Kott formailag fölöttébb ambíciózus filmjéből teljesen hiányoznak a párbeszédek, csak a természet és a közvetlen környezet neszei hallhatók, ahogy a szél végigsuhog a fák lombjai közt, vagy ahogy az ócska teherautót nyekeregve beindítják. A dialógusok hiánya ellenére egy pillanatra sem veszít feszes szerkezetéből a film, a ragyogó operatőri munka eredményeként végtelen tisztaságú és szépségű messzeségben gyönyörködhetünk, ahol egy szerelmi háromszög bontakozik ki, vagy inkább sejthető a minimalista történéssorozatból, a végtelen bájú hősnővel a középpontban. Az alkotás a természetet dicsőíti, úgy a fizikait mint az emberit, azok szenvedélyeivel és sebezhetőségével.

 Egy hirtelen támadás során egy bevásárló központban barátja brutális meggyilkolásának szemtanújaként önmagának is idegenné, és halálos bűntudata miatt kiszolgáltatottá váló fiatal flamand fiú önmarcangolását kísérjük végig Bas Devos Violet című filmjének homályos képsorozatain, amely merész esztétikája, az új technológia kreatív alkalmazása és egy érzékeny téma újszerű megközelítése végett a Daniel Langlois innovációs díjat nyerte el.

 Kiszolgáltatottak az újdonsült háztulajdonosok, két fiatal fiú epilepsziás kishúgukkal, akiket nemcsak, hogy kiebrudalnak saját, anyjuktól jogosan öröklött házukból egy isten háta mögötti kazah kisfaluban, de fizikailag is megsemmisítik őket a groteszk, korrupt hatalmak (Adilkhan Yerzhanov: A tulajdonosok). A film az eszeveszetten kegyetlen és ugyanakkor végtelenül együgyű autoriter rendőrséget és értelmetlen rendelkezéseit maró iróniával és Kaurismäki-s minimális humorral mutatja be a nézőknek, egy lejárt korszak sumákoló bábfiguráit, akikra talán ma is könnyen ráismerhetünk. Nem szokványos az a rendezői fogás sem, ahogy a melodráma irányába hajló képkockákat mielőtt tragikussá válnának, mindig abszurd humorú táncjelenetek oldják föl.

Anja Marquardt: „Elveszítette önuralmát”

 Az a fiatal, New York-ban élő ambíciózus nő, aki telepumpálja magát hormonokkal, hogy fagyasztott petesejtjeiből később esetleg gyereke lehessen, merev szigorúságú önkontrolja áldozatává válik (Anja Marquardt: Elveszítette önuralmát). Akaratlanul is az Apple és a Facebook aktuális kezdeményezésére reflektálunk, habár a film jóval ezelőtt készült. A főhősnő, Brooke Bloom, pszichológiából doktorandusz, aki tanulmányai elméleti oldalát kiegészítendő, praktizál is, de a szokásostól kissé eltérő módon: a hagyományos terapeuta szerep, hogy az ülések alatt tudományos empátiával végighallgatja szexuális nehézségekkel küzdő klienseit, gyakran szex szurrogátumba megy át, azaz a gyakorlatban kúrálja, oktatja ezeket a szexuális diszfunkcióban szenvedő férfiakat. Mindezt a legelővigyázatosabb kontrollal teszi mindaddig, amíg meg nem jelenik Johnny, egy szakállas, letargikus kórházi munkás, akit nagy nehezen végülis sikerül Bloom-nak betörnie, ugyanakkor Bloom szigorú önuralma is megtörik, és a zsigeri lángok fizikaivá válnak, melyek elől szerencsére sikerül néhány égési sebbel az arcán elmenekülnie. A lelki hegek azonban nem gyógyulnak gyorsan, ezek ápolása végett otthagyja New York-ot, és az addig elhanyagolt családja körében próbál helyre jönni. Bloom alakítása olykor Klimt szilfjeit felidéző organikusságában teljesen meggyőző, pusztító, mindamellett kecsesen finom.

Ivan I. Tverdovsky: Kisegítő osztály

 Tolószékének és szellemileg visszamaradott iskolatársainak van kiszolgáltatva Léna, az a gyors észjárású kamaszlány, akit mozgáskorlátozottsága miatt helyeznek kisegítő osztályba (Ivan I. Tverdovsky: Kisegítő osztály). Első látásra szerelem alakul ki közte és a helyes, bár kissé zavart Anton között, ami egy idő után féltékennyé teszi a többi osztálytársat és kíméletlen összetűzésekhez vezet. Az enfant terrible Lars von Trier inspirálta orosz rendező első filmje lecsupaszított formavilágának nyers energiájú, zavaró képein keresztül válunk a totális testi és érzelmi védtelenség tanúivá.

Hasonló témájú az izraeli Asaf Korman – Mellette című alkotása, amely a két lánytestvér mélyen közeli kapcsolatával azt mutatja be meghökkentő gyöngédséggel, hogy nemcsak az kiszolgáltatott, aki szellemi fogyatékosságban szenved, hanem az az önfeláldozó személy is, aki a gondját viseli.

De talán a legerősebb kiszolgáltatottságnak akkor vagyunk kitéve, amikor önmagunkban rejlik a kiszolgáltatottság vágya, amiről az osztrák Ulrich Seidl titokzatos dolgokat, történéseket, szenvedélyeket rejtő Pincéjében szerzünk tudomást, ahol mazochista szexőrültektől kezdve halott csecsemőt babusgató anyákig a legkülönfélébb, legmélyebben leplezett sóvárgások szemtanúivá válunk.

 Más a művész (Baal), akit először ünnepel, majd végletesen szeszélyes magatartása miatt elutasít a polgári társadalom. Bertolt Brecht első, fogadásból négy nap alatt megírt kései-expresszionista drámáját (1918) Volker Schlöndorff a 60-as évek végére ülteti át. A költő és anarchista Baal egy padláson él, és verseit a taxisoknak olvassa föl. Miután teljesen kirekeszti és a normák fölé helyezi magát, Baal erdőkön át és autópályák mentén bolyong, nyakalja a pálinkát, cigarettát, a nőket, a férfiakat: „Engedd ki a fenevadat, engedd ki a napfényre!” Teherbe ejt egy fiatal színésznőt (Margarethe von Trotta), akit hamarosan tehernek érez a nyakán. Végül leszúrja egy barátját, és egyedül hal meg. A filmen a zabolátlan fiatalság elnyomás elleni gyűlölete érződik végig, ugyanakkor felvetődik a zseni kultusza és a nemi erkölcs témája. Rainer Werner Fassbinder egyszerre játssza mind Baal-t, mind saját magát. Miután a filmet a nyugat-német televízióban sugározták, Brecht özvegye Helene Weigel elégedetlen volt az átdolgozással és letiltotta minden további vetítését, csak 2011-ben adhatták újra nyilvánosan a Brecht unokája engedélyére.

 Brecht diabolikus, gótikus okkult írások Baal-ját felidéző költőfigurája figyelmeztető szavaival zárjuk áttekintőnket: „Weißt du noch, wie der Himmel aussieht?” [Tudod még, hogy néz ki az ég?]. Hogy soha ne felejtsük el, milyen az ég, hogy ne érezzük idegenül magunkat, bárhol is legyünk a világban!

Szerző: Jakab Edit | Montréal