Életszikrák Montreálban …vagy másutt

 Ember-allergiát kaptam. A sok éven át, mint irodista, el-elkaptam papír-, gépelés- és telefonallergiát, meg persze sok mást is. De ez most más! Ember allergia! Megdöbbentő! Éreztél már ilyet? De írom, ahogy volt. Kanadai történések ezek, de a világ bármely területén történhetne. A zenitjén klimpírozó szórakoztató ipar kiköltözött a természetbe. Pengeélen sivító hangszórók települtek be a hatalmas parkokba, erdő szegélyezte parkolókba, hegyek-völgyek csöndjébe. De haladjunk csak lassan…

 Belépek a sárga metró egyik kocsijába és két mellbimbó néz vissza rám. És nem csak a bimbó! Megéltem már néhány mellbevágó évet, de ezt most hirtelen és azonnal nem tudtam bevenni. Gondoltam véletlen. Felnézek a gazdira meg újra le, és végső meggyőződésként villámlik át rajtam, hogy direktben etetnek. Valami szégyen kezd hullámzani körülöttem, belőlem. Mérhetetlen magány ver tanyát bennem itt, ebben a bűzölgő, heringként összezsúfolt tömegáradatban. „Ne ítélkezz!” – parancsolgatom magamnak és tekintetemet ronggyá szaggatott neccharisnyák, véres-, agyontetovált lábszárak között tartom. Mint látvány, így képzelem el a poklot. De ne ítélkezzünk!

 Végre friss levegőhöz jutok, kilépek Szent Ilona Szigetén, ahol további kint csüngő melleken, tönkrecibált neccharisnyákon át csurgó vér fogad. Mi ez? Embernek tűnő zombik? Haladok a ki tudja merre sodródó tömeggel. Felállított színpadok mindenfelé, disszonáns zaj amerre a lélek ellát, közben saját gondolataimat se lelem. Hová lettek a harmóniák, a lélektől lélekig vibráló, csodálatos muzsikák? Csillogó papírmasék, színes vattacukrok, kívánj és vásárolj! Vegyél jegyet erre a koncertre, akarj részese lenni a világon mindennek. Semmi nem elég!

 Utat török egy aprócska szelet fűdarab felé. Csak ücsörögni kívánok, csak egy kis csönd után vágyakozok. ’Tudnál adni egy cigarettát?’ – a semmiből termett ott ez az embernek tűnő zombi. Mosolyra hajló ajkai mögül előkandikálnak hihetetlen mértékben elférgesedett fogai. „Sajnos nincs cigarettám.” – mosolygok szintén, de akkorra barátnőjével olyan közvetlen közel ültek hozzám, hogy pánikszerűen el kell hagynom a terepet.  

 Menekülés a rózsakertbe, majd onnan a La Ronde felé. Gondoltam ott kisebb a tömeg. Lucien útközben győzködött, hogy ez az egész nem valóságos, csak szemfényvesztés. Gondoltam: „Kit próbál ez a Lucien védeni? Önmagát, a saját fajtáján keresztül? Ha sokáig köztük maradok, nem csak a szemem fényét, hanem egész lényemet veszítem el.” „De ne ítélkezzünk!” – nyugtatgatom magamat.

 Kizasija előtt ácsorogva lelek rá Zsebre. Minden fokozat átjárta, az elkeseredéstől a dühig. „Mi történt, kedves gyermekem?” – faggattam mert a csodálatos kék könnyek készenlétben álltak égszínkék szemeiben.

„Angie alszik a kocsiban lehúzott ablakkal” – mutogat a kis ezüstcsoda felé – „Négy lépést hátramentem a parkolóban megnézni, hogy mikor érkeztek. Erre egy nő hisztériásan kihívta a rendőröket rám. Azt ordibálta, hogy otthagytam a gyereket egyedül a kocsiban.” – Paffá meredtem. Csak mert sokan megtették, megölték gyermeküket ilyen módon! Rákenik az ártatlanra, mert uram ők feltételeznek! Ahelyett hogy azt a sok zombi embert reguláznák ott a parkban, város- és világszerte, inkább békés embereket riogatnak úton-útfélen… Egy papírt mutogatott az én tiszta, angyal lelkű gyermekem. A zsaruk adták: „Utolsó figyelmeztetés!”  – Mondom neki: „Hát mán vót előző figyelmeztetésed is, gyermekem?” – Nevetni való, rohadt pillanat! Amiben az igaz becsület földbe van rugdosva. Majdnem bilincset raknak egy szívéig, lelkéig igaz anyára! Csak mert valaki valamit feltételezett! Nem tán túl sok a feltételezésből? Úgy Montreál szerte! És világszerte! És tudja e mindenki, hogy minden gondolatunkkal, szavunkkal és cselekedetünkkel pontosan önmagunkból adunk egy-egy falatot…!

Ami minket illet, elindultunk felejteni. Be, a La Ronde-ra, ahol szintén hullámzott a tömeg. Nem tudtam, hogy az utolsó tűzijáték est jön, Pink Floyd zenével. A kijelölt helyeken már órákkal előtte leültek, okosságra, merészségre volt szükség, hogy akár állóhelyre szert tehessünk. Körbejárva a folyót, épp ott, ahol vagy hat méter hosszúságban ki volt törve a folyómenti kerítés, ráleltünk egy csöndes kis helyre. Lucien tett egy lépést a kitört kerítésen át, majd visszalépett hozzánk (ez maximum kettő másodperc) és örömarcazattal mondta: „Ugye jó lesz itt megnézni a tüzijátékot?” – Zseb és én bólintottunk majd arrébb léptünk. Ahogy a következő pillanatban visszanéztem, Lucient két női rendőr vette kezelés alá.

„Bementél a folyó partjáig.” – így a zsaru. Lucien arca előbb elképedt, aztán győzött a neveltetés, vagy mittudomén micsoda. Mosolyogva kockáztatta meg: „Egyetlen lépést tettem a beszakadt kerítéstől.” – A zsaru kőkemény arcazattal: „Ne hazudj, ne vezesd félre az államhatalmat. Intettünk hogy menj vissza. Súlyosbítva ezt az egész történetet, te megtagadtad ezt.” – A dilinyós Lucien annyira meglepődött, hogy elfelejtett kiesni igaz önmagából és így merészelt szólni: „Milyen történetet? Én nem tagadtam meg semmit. Nem láttam semmit, hogy valaki intett volna.” – Még a szivem is a lábomba szaladt ijedelmemben. A zsaru írni kezdett. „Utolsó figyelmeztetés”. Utolsó figyelmeztetés. Ez most a divat, vagy mi ez? …. Istenem! Micsoda világ!

 Nevetve mentünk tovább. Ilyeneket szóltam: „Ma már mindenki meg volt támadva, kivéve én… Gyerekek, most én következek.” Nevetgéltünk, öntudatlanul is, csak szélnek ereszteni a stresszet és félelmet, amit kegyetlen módon el akartak bennünk ültetni. Arra nem gondoltam, hogy a gondolataink magukhoz vonzzák a beteljesedéshez szükséges energiát. Jajj!

 Tehát találtunk végül egy talpalatnyi földet állva vagy ülve végignézni a végső, a csodálatos, Pink Floyd zenéjére megkomponált tűzijátékot. Hogy utána a nap összes szépségétől megdicsőülve megfoghassuk mi, földi emberek egymás kezét és felszállhasson lelkünk Isten menyországába. Nem viccelek, mi más lehetne ennek az egész cirkusznak a végső értelme…?

 Ott álltam tehát egy valódi hústorony mellett. Kb. Két méter magas nő, széle-hossza egy. Zseb és Lucien balra tőlem Angie-vel. Várunk, várunk a csodára, én lábra már elfáradtam, de leülni nemigen volt hely. Aztán ami történt, azt csak hulló könnyekkel illene leírni… Igazándiból nem emlékszem pontosan, hogy és mint történt. Csak arra, hogy már hosszában a földön feküdtem. Erőtlenül, megfélemlítve. Két, barna női szem meredt rám, amiből a mai világ összegyülemkedett dühe rámsziszegett. Ez a nő leütött engem. A szó szoros értelmében lebunyózott. Ahogy elvágódtam a földre, lesötétült minden. Zseb már csak arra a förtelmes sziszegésre lett figyelmes, meg hogy a tömegember valaki fölé hajol. És belerémült, hogy az a leterített valaki a földön én vagyok.

 A lebénulásból újraszedelőzködött lelkem csak azt a dühtől fortyogó szempárt látta. Micsoda mély fájdalom rejtezett ott! Nem ám a hústornyot ütötte le, hanem engemet, a vékonyost. És nem kifejezetten azért, mert eltorlaszoltam előle a kilátást. Valaki, vagy valakik, talán az egész társadalom eltorlaszolta előle a kibontakozás útját. A zöld utakat. Az úttalanság miatt kenik fel a művért a lábra, engedik szabadjára a ciciket, szívják le jó mélyen a drogokat. Hogy rohad tőle a fog és a lélek? Kit érdekel?

Kell az embernek valami, amitől – ha ideiglenesen is! – jó érzés élni.

Az embernek. Vagy valami másnak…

Élni! Lenni!

 Ameddig lehetséges!