Magyar települések Kanadában – Esterházy és Kaposvár története

Bizonyára kevesen gondolnák, hogy Kanadában több magyar nevű településsel találkozhat az éppen arrajáró turista. Sorozatunkban az első két település talán a legjelentősebb a kanadai magyar telepesek történetében.  Kaposvár és  Esterhazy hajdanán két különálló kicsiny település volt, mára közigazgatásilag egyé vált és Esterhazy néven találhatjuk meg a vilgtérképeken, mely  Saskatchewan tartományi székhelyétől -Regina-tól 213 km-re fekszik.

A 2600 lakosú város, amelyet „a föld sója”-ként is szokták emlegetni az itteni kálisótelepek miatt, és az itteni bánya legnagyobb az egész világon. Magyarok alapították, ám nem ez volt az egyetlen hely, ahol magyarok telepedtek le csoportosan, azonban a többi már eltűnt a térképről. Sajnos az eredeti telepesek leszármazottai közül, ha még a városban laknak egyátalán, csak nagyon kevesen beszélnek magyarul. A helyet Esterhazy Pál Oszkár választotta ki, aki a Canadian Pacific Railway megbízásából toborzott bevándorlókat (valószínűleg semmi köze a híres magyar Eszterházy családhoz), főleg magyarokat, a kanadai prérire az 1880-as évek második felében. Elinte szétszórt tanyákból állt a település, az Esterhaz kolónia. 1889-ben már iskolája is volt, 1892-ben már új postaállomás is nyílt itt, amely a Kaposvár nevet kapta.

Ez lett a központja a kolóniának, és ekkor már papja is volt a helységnek. 1894-ben épült fel az első templom, és 1906-ban kőtemplomot emeltek. Miután megérkezett a vasút, a kolóniához közel eső állomás az Esterhazy nevet kapta. A vasútállomás körül külön település fejlődött azonos névvel. 1903-ban a vasút mellett posta és hotel is épült, 1907-ben hetilap jelent meg.  A város lassanként a környék közlekedési és kereskedelmi központja lett. A gyors fejlődés, és az 1940-es évek végén felfedezett kálisó telepeknek köszönhetően 1957-re elnyerte a városi rangot.

A Kaposvar Historic Site Museum helyén állt az első magyar kolónia, amelynek Kaposvár lett a központja. Megtekinthető az első fagerendákból épült templom és a paplak mérethű modellje, benne kiállítással.

Hogy teljesebb képet kapjunk a történetről, érdemes tisztáznunk: nem egyedüli eset, hogy Észak-Amerikában ismerősen csengő helységnevekkel találkozunk. Kaposvár-tól néhány kilométerre innen például Békevár, vagy Mátyásföld neve is ismerősen hangozhat. Aztán érdekességképpen még a svéd fővárossal is találkozhatunk errefelé, amit az itteniek -bár Stockholm-nak írják, de Sokhalomnak hívtak és hívnak, hiszen így van értelme.  De térjünk vissza Esterhazy településhez.

Ezeknek a helyeknek a története az 1848-as szabadságharc idejére nyúlnak vissza., illetve annak bukásáig. A Kossuth-katonáknak ugyanis menni kellett a terror sújtotta hazából, s mint tudjuk, mentek is szép számmal. Közülük mintegy háromezren választották az ismeretlen közül is legismeretlenebbet: Amerikát. Egy részük Pittsburg-ben települt le, ahol leginkább bányákban dolgoztak. A parasztembereknek, mert hisz – mielőtt Kossuth apánk üzent volna – parasztemberek voltak, nemcsak ismeretlennek tűnt a bányászélet, amit az új világ kínálni volt képes, hanem olyannyira embert próbáló, hogy hosszú gyötrődés után, ám szilárd elhatározással északra vették útjukat. Annál is inkább, mert hírét vették: arrafelé ingyen adják a hatalmas földeket, olyan sokat, amennyi az óhazában még a nagyuraknak sincsen. Csak persze dolgozni kell rajta. Elindultak hát, s a feljegyzések szerint nemcsak kalandos, de nagyon sokszor kíméletlen küzdelmek közepette érkeztek meg a préri közepére. A kanadai kormány alkalmazott akkoriban egy Esterházy Pál nevű magyar embert, aki honfitársai letelepedésében segítkezett, s nagy része lett abban, hogy a világ egyik legjobb talajú földjét éppen a magyarok kapták meg.

S ha már Esterházynál tartunk, említsük meg, hogy az ő személyéről is viszonylag kevés maradt meg az utókor számára. Egyes feljegyzések szerint Magyarországon a rendőrség által keresett szélhámost tisztelhetünk benne, aki talán az arisztokrata család törvénytelen sarja lehetett, mások egyszerűen kalandort láttak benne. Vitathatatlan tény azonban – s ezt már írásos források is megerősítik – hogy az odaérkező honfitársaiért nagyon sokat tett, és önfeláldozóan dolgozott.

Személye magyarázat lehet a település nevére is, hiszen Esterházy-birtok volt Kaposvár, így nem csodálkozhatnánk, ha éppen ez a név lett volna számára rokonszenves. Ez a feltevés talán éppen annyira hihető, mint amit a kanadaiak mesélnek még ma is. Az ő verziójuk szerint ugyanis csupán az történt, hogy midőn megérkezett a harmincöt elcsigázott magyar család, ami természetesen száznál is több embert jelent, s megkapták családonként a százhatvan hektár földet, nevet kellett adni a településnek. Egyiküknél akadt egy térkép az óhazáról. Azt felakasztották, és háttal állva valaki találomra odabökött. Ujja éppen Kaposvárnál állt meg. S lám, így lett Kanadában is Kaposvár.

Akár így történt, akár úgy, tény, hogy a huszadik század legelején már takaros templomot építettek a családok a préri kellős közepén, s körülötte virágzó településsé nőtte ki magát a hely. Egészen addig tartott hegemóniájuk például a szomszédos Esterházyval szemben is, amíg nem kezdődött el a vasútépítés. Ez pedig Esterházyt érintette, így Kaposvárnak nemcsak a jelentősége szűkült be, hanem csakhamar áttevődött oda az élet. Ma már csak a templom hirdeti: itt valaha élet volt. A templom mellett ott a temető, amelynek emlékkövein olvashatjuk a neveket: Bunyák János, Bartók István, Dőry Lőrincz, Gönczy István. Ahogy haladtunk előre az időben, ezen nevek mellé már odakerültek a Stevek, Johnok, Margaretek, s „Sohá”-t pedig fölváltotta a „Never”.

A Nagyboldogasszonyt követő vasárnap évtizedek óta a búcsújárás ideje errefelé. A kaposvári templomhoz zarándokolnak a környékbeli magyarok, illetve azok leszármazottai, akik már csak nevükben őrzik a magyarságot. Egy ilyen istentiszteleten magunk is részt vettünk. A templom előtti téren ott lobog a magyar zászló, annak ellenére, hogy a hajdani újvilági magyar honfoglalók hatod-hetedgenerációja már jószerével köszönni sem tud magyarul. Sikerült azonban néhány olyan harmadik generációs idős emberrel szót váltanunk, akik még nótákat tanultak édesapjuktól, igaz, már angol szavakat is belekevertek. Igy jöhettek létre olyan sorok, hogy „Ne haragudj rózsám, a river is megárad”. Élőbeszédben is gyakran hallottunk ilyan mondatokat: „ezt a pikcsört lukingold meg barátom, mikor a trakkommal mentem át a riveren.”

Egyébként közigazgatási szempontból Kaposvár Esterházy része. A település térképén ma is ott találjuk a Kaposvár folyót, a Kaposvár-völgyet, de van ilyen nevű tó is. Arra a kérdésre, hogy mit tudnak Magyarországról, csak nagyon homályos feleleteket kaptunk.
Ebben a hitben aztán meg is hagytuk őket… A családokban annyi azonban apáról fiúra szállt, hogy ott biztos nem lehet olyan jó az élet, mert akkor nem jött volna ki annak idején a dédpapa.

A következő részben Békevár és Otthon településről írunk